Találkozások

Kedves és szelíd lelkeket ismertem meg a minap. Szerencsés vagyok, mint már sokszor kiderült, mert hozzám jöttek tanulni. Hoztak félelmeket, haragot, elvárást és hitetlenséget. Csupa szép dolgot. Azért szépeket, mert ezek feladatok voltak, ezeken dolgoznunk kellett. Nagyon szépek és fáradtak voltak. Sok lélek, sok út, sok remény és nagyon nagy erő.
Amikor már a harmadik napi levest kanalazták, megszelídülni kezdtek és már láttam az igazi szemüket néha, kezdték megmutatni magukat.
Igaz mosolyokkal, álarcok nélkül. Bizalmat elfogadó tekintetükben a remény csillant. Miért adsz-kérdezték, s kezdték nagyon kellemetlenül érezni magukat a bőrükben. Napok alatt olyan sokmindent végiggondoltak, akkora utat jártak, hogy féltem. Mit teszek? Jól van így? Perszehogy. Hiszen látom. Megmutatták, hogy lássam csak meg, milyen jó ez. Figyelj-üzenték, figyelj nagyon, itt most valami olyan történik velünk, olyasmit teremtünk, amiért jöttünk. Olyan utat söprünk, amin mi AKARUNK menni. Gyere, mondták, vigyél. Nézz minket, láss meg, és adj még enni. S hallgattak sokat. Vegyél az öledbe, ringass, hogy erősebb legyek-vagy éppen hagyj, majd ha akarok, akkor utánadmegyek. Majd. Ha. Ha hiszek neked, ha hiszek magamnak.
Aztán az utolsó (dehogyis utolsó) napon az ebéd. A megérkezés pillanatai, a boldog kanalazás és a megkönnyebbült örömteli percek. A hangok, ízek, nevetések kavalkádja, Önnön valónk és az életünk egy szép darabja. Együtt voltunk. Idegen helyen, de családban, s valahogy mégis otthon, ahová néhányan még nem érkeztek meg egészen, de elindultak, s majdcsak megjönnek. S ezt majd megteremtjük megint és ősi-újult erővel újra és újra, bármerre járunk is. Hiszen erősek vagyunk és szelíden gyöngék, vágyakozók és teremtők. Nők. Angyalok. A Földön, itt.